Válts irányt — avagy a világ, ami körülvesz
18 óra utazás volt eljutni tömegközlekedéssel Kecskemétről Szovátára. Valamilyen oknál fogva, amit a fél életem távlatából sem tudtam még megfejteni, érthetetlen vonzalom vonz Erdélyhez. Bár, én értem ezt az érthetetlen vonzalmat, de semmilyen igazán racionális okot nem tudnék mondani, azaz, nem tudnám igazán szavakba önteni, hogy miben áll ez a vonzalom. Ülni szerelmes-szerűen a vonton, és kidugni a fejed az ablakon, és szívni magadba az egyedülálló erdélyi levegő illatát, és közben csodálni a csodálatra-méltó erdélyi tájat. Hegyek között nőttem fel. Életemben egyszer éreztem azt, hogy képtelen vagyok “itt élni” és az az Alföldön volt. Olyan érzésem volt, mintha egy városi tér közepén laknék hajléktalanként. De nem akarok ebbe az irányba elmenni.
Már lassan 10 éve volt, hogy utoljára (és egyben egyetlen alkalommal) hosszabb időt Kolozsváron töltöttem, és azóta az én őszhajszálaim száma sem volt már ugyanaz, és talán én sem. Úgy érztem, túl régóta élek ugyanott, túl régóta nem értek új élmények, impulzusok, túlságosan “rendben” vagyok (ami persze, nem egészen igaz), túlságosan bálványommá vált a biztonság. Az ismerős világ, még akkor is, ha nincsenek hegyei, és ha nem is annyira ismerős. Legalább biztonságos.
Kilépni egy ismert környezetből és világból, és belépni mások ismerős világába extázis-élmény. Olyan, mint egy váratlan új szerelem, amire nem számítottál, mert azt gondoltad, túl öreg vagy már hozzá. Túl “nagy vagy már”, komolyabb vagy már ennél. Már nem számítasz az élettől ilyen “fiatalkori” élményekre. Előtte sokaknál láttam, hogy mennyire nyilvánvalóan akadály tud lenni, hogy túl régóta ugyanaz az élete valakinek. Ugyanaz a munka, ugyanazok a problémák, ugyanazok a megoldások, ugyanaz a város, ugyanaz a mókuskerék, ugyanaz az ismétlődő, előbb csak zavró, majd dühítő, majd kiábrádító, és végül belekeseredő sehová-sem-jutás. Az ismerős világ stablitása, miközben már eleged van belőle. Már mindenhogyan próbáltad, mindenhonnan, már minden oldalról ismered. Már semmi újat nem találsz benne. A konfliktusok is ugyanazok. Ugyanaz a szerep. Te ugyanaz vagy, és bár “lettél valaki” (ki ne vágyna erre), régen rájöttél, hogy soha, de tényleg soha nem akartál az a “valaki” lenni, aki lettél. És ezzel együtt az a fájdalmas szembenézés, hogy és közben igazán nem is tettél semmit azért, hogy kiderítsd, ki is, mi is hol is akartál lenni. Mert ugye, ahhoz legalábbis el kell kezdeni leépíteni azt, aki mára lettél. Azt a “valakit”, aki “már letett valamit az asztalra”, aki már “elért valamit”.
Egy válás egyébként is tökéletes helyzet arra, hogy szétoszd mindened abban a reményben, hogy végül “kincsed lesz a mennyben”. Mert idővel úgyis értéktelen kacat lesz minden, de tényleg minden, ami valaha érték volt, és jelentett valamit. Leginkább kora-életközepi válságként lehetne értelmezni, ahová elértem. Úgy éreztem, hogy vagy “meghalok” abban a reményben, hogy még lehet ezután máshogyan is, másként is, más emberként is élnem, vagy valójában itt véget is ért az életem. Innentől már csak annak kell lennem, aki eddigre lettem. 32 évesen… Ez így nem lehet. Még előttem áll a fél életem.
Majd folytatom. Most elakadtam.
