Tetszik

„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik Istennek.” (Róma 12,1)

Amit kedvel. Amiben örömét leli. Amiben kedvét leli. Amivel az örömére vagy. De ne rohanjuk így előre, mert ez így elsőre, ha jobban belegondolunk, erősnek tűnhet.

Áldozd magad Istennek, mert ez tetszik neki. Miért áldoznám fel magam bárkinek is? Azért, mert mindenki feláldozza magát valakiért. Ha másért nem, saját boldogulásodért (boldogságodért) áldozod fel az életed. Akár akarom, akár nem, az életem mindenképpen áldozat. Abba az életbe halok bele, amire áldoztam az életem. Ebben az értelemben igazuk van a “mártíroknak”, akik azt panaszolják, hogy “feláldozták magukat”a gyerekeikét, vagy a férjeikért, vagy a családért. Látszólag ez igen közel áll ahhoz, amiről itt szó van, de van egy légyeges különbség. Nem a remélt utólagos jutalomért. A mártírok keserűsége abban áll, hogy “feláldozták magukat” valakiért, remélve, hogy ez hosszútávon busás haszonnal jár. Azaz, igen kifizetődő befektetés lesz. Alapvetően a hosszútávú befektetéssel nincs baj, sőt kifejezetten szükséges. De az áldozatnak pont az a lényege, hogy nem térül meg. Pont ettől áldozat. Az áldozatod üzlet, ha a jutalmad követeled. Legyen az a jutalom bármi. Akár az is, hogy “szeressenek”.

Istennek szentelni áldozatként az életem azt jelenti, hogy a legmagasabb értékekért élek. És bár az életem áldozat Istennek, de én magam nem “egy áldozat” vagyok. Aki “áldozat” (vagy mártír), abból az a valódi önzetlenség hiányzik, ami minden életáldozat velejárója. Az áldozat haragja a viszonzatlanságból fakad. De az igazi áldozat nem vár viszonzást.

Ha emberekért áldozzuk fel magunkat, szükségszerűen mártírokká válunk. Mert az ember többnyire képtelen értékelni mások áldozatát. A mártír hangosan panaszolja, hogy ő mennyi mindent tett másokért, és haragszik, hogy ezt nem becsülik, és ezért őt nem szeretik, ahogyan neki járna, vagy megérdemelné, és közben látjuk, hogy eszébe sem jut értékelni másokat, és szeretni őket azért, mert mások is jók vele, mások is elszenvedik őt, mások is adnak neki, és mások szeretik őt. A szeretetbe bújtatott önzés, pont azért mert ennyire szentbe van rejtve, a legnehezebben felfedezhető. Hogy a mártír pont olyan, mint amilyennek másokat lát. Aki igazán “feláldozza magát”, az magasabb értékekért teszi, abban a tudatban, hogy ez nem fog megtérülni. Hogy a jutalom az, hogy élő és szent áldozatul adod “magad”, és ez tetszik az Istennek.

Aki Isten tetszésére él, az szabad az emberek csapongó vágyaitól. Az emberek élvezhetik az életed, de nem az emberek élvezetére élsz. Azaz, nem arra ádozod az életed, hogy kielégítsd az embereket. Az emberek kaphatnak belőled, de nem azért mert meg akarod adni nekik, amire vágynak. Nem, hanem mert az, hogy “magad adod” Istennek, ezzel együtt járhat.

Az áldozat, amiről itt szó van, “hálaáldozat”, amit azért mutatnak be, mert valamiért hálásak, amit adott Isten. Azaz, ez az áldozat egy válasz Isten ajándékára. Egy ajándék suta, törékeny, gyermeki, önkéntes viszonzása. Alig felfedezhető a párhuzam, hogy amikor magunkat áldozzuk Istennek, ezzel fejezzük ki a hálánkat a megváltásért, amiben Krisztus áldozatként szenvedett az emberekért. Az életáldozat mögött az istenhit áll, és az, hogy ez az áldozat egy hála azért, ami meghálalhatatlan.