Spirituális turizmus
Eszembe jutnak olyan gyermekkori falusi bölcsességek, mint a kutya is jó dolgában vész meg, vagy a bőség zavara, vagy a sokat akar a szarka, csak nem bírja a farka. Mind tartalmaz valami valódi bölcs felismerést, de azért valljuk meg, olyanok ezek a szólások, mint az igeversek, amiket többnyire önkényesen alkalmazunk.
Megpróbálhatjuk megfogalmazni modernebb nyelven. Egyrészt túlkínálat van spiritualitás-téren, és kimentünk a templomból az emberek után az internetre, a kocsmákba, podcastolunk, bloggolunk, népszerű témákról szervezünk az érdeklődő nyilvánosságnak saját sztárajainkkal programokat. Videókat készítünk, előadunk, mindennel is próbálkozunk. De a piac telített. A versenyben ott vannak mellettünk a kevesebb kötöttségekkel, dogmatika és egyházi hagyomány nélküli versenyzők, akik olyasmit mondanak a népnek a nép nyelvén, ami nem kíván elköteleződést, arcátlanul sokat ígér arcátlanul alacsony befektetéssel, azaz kevés önerő, nagy osztalék.
Mégis azt látom, hogy az emberek töredéke érdeklődik ezek iránt, és ők is azok, akik mindenben is részt vesznek, de akik sehol nincsenek ott. Akiket minden programra meg lehet szerezni, de egyetlen mellett sem kötelezik el magukat. Akik mindent lájkolnak, akik mindenevők, de igazán semmi nincs rájuk hatással. Merre vezet ez?
Feltettem magamnak sok korábbi kérdés mellett azt, hogy ha ma 16 éves lennék, és a mai tapasztalataimból kiindulva, abból egy jövőkepet vízionálva kellene a következő három évben eldöntenem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, vajon a lelkészi pályát választanám-e? Nem a sok küzdelem miatt, amit ez az út magában rejt, mert érthetően erről semmit nem tudtam 16 évesen, hanem a tapasztalataim mire vezettek volna? Látnám magam benne, és látnám jövőjét ennek? 20 éve voltam 16 éves. Érthetően, ahogyan szinte mindannyian, feltettem ezt a kérdést már sokszor, sokféle formában, sokféle hangsúllyal, de amikor lassan 20 éve lesz, hogy a kezdetéhez érkeztem, ennek a kérdésnek már története is van. Mint 20 év házasság, gyerekek, bár ezt nem tapasztaltam meg. Mérleget vonunk. Még előttünk van a fél élet, és honnan indultunk, és hová érkeztünk meg. És talán nagyon rejtetten ebbe a kérdésben benne van az is, hogy mégis hová vezet az előttem álló húszon-év? Mire nyugdíjas leszek, az még azért 30 év. Alig éltem többet ennél, és a harminchatból az első 10 egy álomszerű emlékfoszlány csupán.
Más világ volt az 16 évesen. Mást jelentett azért az is, hogy nem akarok lelkész lenni. Mert mások voltak akkor a lelkészek is, és más vot “az egyház” is. Ma egészen más a helyzet. És én sem 16 vagyok.
A spirituális piac. Amikor kamasz voltam, zöldséget árultam a munkácsi piacon. 12 évesen kezdtem egy Munkács melletti kisebb településen. Nem tudtam ukránul, pedig kellett volna, de az alapvető szavakat hamar megtanultam. Mindenki ugyanazt árulta, érezni kellett, mikor kell engedni az árból, és mennyit. Sok minden uralhatatlan volt, mert volt, hogy ki sem tetted a portékád, már meg is vették, és annyiért, amennyit mondtál. Volt, hogy szinte minden rajtam maradt. Másnap vinnem kellett a már nem friss, és ezért nem is olyan szép terméket. A vevő diktál, ezt ott tanultam. A piac diktál. És ha “nem megy a piac”, vagy “nem volt jó a piac”, akkor hiába vagy ügyes, hiába jó a zöldséged, rajtad marad.
De zöldség mindenkinek kell. Vannak rosszabb napok, de jobbak is lesznek. De vajon az, amit lelki fronton kínálunk, olyan, mint a zöldség? Én hittel hiszem, hogy Istenre mindenkinek szüksége lenne mindig, de a lelkészség ennél többről szól. És jócskán van mögöttem olyan élmény, hogy “érdeklődés hiányában elmaradt”. Végül már ingyen adnád, de akkor sem kell senkinek. Vannak ilyen évek, évtizedek? Ki mondhatná meg?
Mit mondanék a 16 éves önmagamnak, aki hamarosan meghozza a nagy döntést 18 évesen, és elmegy a teológiára? Lehet, hogy semmit. Csak meghallgatnám, sok mindenről tudnám, hogy az nem úgy van, vagy nem úgy lesz. Csodálnám a lelkesedését, és azt gondolnám, mennyire téved a problémákat és a megoldásokat illetően. És ha megkérdezné, szerintem mit tegyen, lehet, hogy nem beszélném le, de azt mondanám neki, hogy előbb menjen el történelem szakra. Azt úgyis szereti. És addigra meglátja, hogy még mindig (nem) akarja-e.
De tudtam hogy valami és valahol akarok-e lenni, vagy sem. Ma meg már lassan sem valami nincsen (mi a francot jelent ma lelkésznek lenni) és valahol sem (érdeklődés hiányában elmarad). Így nehéz dönteni. Mit csinál a lelkész? Mindent. Épp azt, amit most kell. Orrvérzésig hitoktat. Vagy mentálos vonalon tolja. Vagy építkezik. És ja, felveszi a palástot és beszél a népnek.
Más a falu, és más a város. Csak helyettesítő-lelkész voltam hét hónapig falun, mellékállásban. Városokban lelkészkedtem. Talán nem is az a nyomasztó, hogy nincs kinek beszélned, hanem az, hogy a tengernyi ember közül mennyire kevés embert érdekel. És még jól állunk, mert vannak ilyenek. De ha ez is kihal, a jövő ez, hogy beállunk a versenybe, és versenyzünk a figyelemért. Tessék, ez egy jövőkép?
