Mindenkinek minden?

Nem lehetek mindenkinek minden, mert ha mindnekinek minden leszek, senkinek senki nem leszek. Biztosan vannak olyan idők mindneki életében, amikor elbizonytalanodik az identitásában. Elmosódnak a korábbi határok, és a mindig, korábban is megvolt külső elvárások elkezdenek összevissza rángatni.

Emlékszem nehéz helyzetekre. Ha az ember emberekkel foglalkozik, rengeteg hajmeresztő szituációt megtapasztal. Azt is megérted, hogy az emberek mennyire nem látnak rá a saját működésükre. Sokszor a működésük nem csak egyéni beállítódás, vagy személyiség, vagy érettség-éretlenség, hanem kulturális dolog. Bekerülsz egy kulturális környezetbe, és szembesülsz azzal, hogy milyen furcsa viselkedések számítanak kulturálisan elfogadottnak. Tisztára, mint amikor beházasodsz egy családba.

Szóval vannak nehéz szituációk, de akármilyen nehéz, az ember nyel egy nagyot, és meghúz egy határt a saját értékrendje szerint, és megbirkózik a másikkal, ha a másik felháborodna a határon. És egyben megbirkózik a bűntudattal is, hogy “rossz voltam” valakivel, pedig “jónak” kellene lennem. Szóval az érzéseiddel. Mert tudod az eszeddel, hogy ez így rendben van, és ha az érzéseid mások is, tudod, mi a helyes cselekedet.

De vannak szakaszok, amikor nem. És az egyik felismerésem az volt, hogy túl sokaknak túl sok minden vagyok. Mindig megtalál valaki, és észre sem veszem, és a “lelkésze” leszek. Legalább hat éve érzékelem azt a trendet, hogy az emberek úgy gondolnak a lelkészre mint aki olyan, mint egy pszichológus csak ingyen van, és kötetlenebben segít, de ugyanabban. A szüleimmel való kapcsolatom, a pasim, vagy hogy nincs, a munkám, érzéseim, válásom, gyerekem. És egy csipetnyi Isten. De Isten azért ilyen mellékes figura ebben, mert a lényeg itt nem a hit, hanem az ember. Nagyon nehezen felfedezhető, hogy ez mennyire szédületesen durván zsákutca. Istennek fontos az ember. A gyülekezet emberekről szól. Mindenkinek van egyéni hite. Mindnenki egy élettel jön az egyházba. Ezek mind rendben vannak. De ezek járulékos dolgok. Mert a lényeg nem ez. És azt hiszem, újra fel kellett fedeznem sokkal nagyobb határozottsággal, hogy mit jelent hogy lelkész vagyok az egyházban, és mennyi mindennek szab határt ez. Nem az egyes ember, de még csak nem is az adott gyülekezet lelkésze, hanem az egyházban. Hogy nekem van egy elhívásom elsőként Istentől, ami meghatározza, mire hívott. És ez az emberek közé szól, de nem az emberre elvárásainak a kielégítéséről. És van itt egy köztes szereplő, és ez a mindenkori látható egyház, aminek intézményes keretek között a lelkésze vagyok. És nekem kell tudnom, hogy mi a dolgom mindezek alapján. Az emberekre hallgatni (mindig épp arra, aki épp ott van) olyan, mintha a gyereked kénye-kedve irányítana.

Kitettem a hűtőmre két éve ezt a mondatot, hogy nézzem minden nap, és tisztázzam le magamban: “Mit jelent, hogy lelkész vagyok, és nem valami más?” A lényeg nem az, hogy mi minden nem. A lényeg az, hogy mi igen. És minden más ahhoz képest nem.