Lelki táplálék-e az igehirdetés?

Döbbenten látom évek óta egyre terjedni, a fogyasztói oldalon megjelenő igényre való válaszként azt a “szolgáltatást”, hogy mi, lelkészek, “lelki táplálékot” adunk az arra éhező híveknek. Ahogyan néztem, és ízleltem, egyre keserűbben ismertem fel, hogy ez az utca az igehirdetés elsilányulásához vezet. Egyre azon gondolkodtam, hogy lelki táplálék-e az ige, és ha igen, ez maga az ige szerint úgy lelkitáplálék-e, ahogyan azt az emberek vágyai és elvárásai diktálják. Néhány szempont eszembe jutott a tanulmányiamból, amit azt hiszem, érdemes felidézni. Ezt most megosztom, igehallgatóként és igehirdetőkent is emlékeztetőül magunknak.

Az igehirdetés elsődlegesen nem az ige üzenetével kezdődik, hanem magával az Igével. Ez azt jelenti, hogy arra törekszünk, hogy megértsük azt, hogy miről szól ez az ige önmagában. Ez hatalmas önuralmat igényel, mert háttérbe kell szorítani két szempontot: azt, hogy mit üzen nekem, és azt, hogy mit üzen az embereknek. Sokszor az “üzenet” valójában az, hogy mit szeretnék hallani én, vagy mit szeretnék mondani én. Lényegében ez a lépés arról szól, hogy kibontom az előttem álló Igét. Alapvetően ez kellene hogy adja az igehirdetés 95%-át.

A maradék öt százalék az, hogy az, amiről ez az Ige szól, mit üzen nekem, és mit üzen másoknak. Ezt alkalmazásnak nevezzük. És a “lelkitáplálék” szemlélettel az van, hogy az alkalmazás adja az igehirdetés kiindulópontját, és a 95%-át, és a maradék a legtöbbször hivatkozási alapként használt “Ige”. Az ilyen igehirdetés erőtlen, és szerintem az Ige megalázása, azaz, a méltóságának és a tekintélyének a csorbítása. Mert nem az Igehirdetés a lényeg, hanem az embereknek való hirdetés. Az Ige szól az embernek, ha nem magyarázná egy lelkész, az Ige magyarázat nélkül is szólna az emberekhez. Mert az Ige Isten az emberekhez intézet szava. Mindannyian ebből a megszólítottságból élünk.

A ma embere életvezetési tanácsokra vágyik, és ebből van a Bibliában rengeteg, és szerintem igazán kiválóak, de az, amit az emberek hallani akarnak, nincs benne a Bibliában. Isten szava mindig megdöbbent. Mit akarnak hallani az emberek? Olcsó tanácsokat, és könnyen alkalmazható, gyors javaslatokat.

Mindezt elköteleződések nélkül. Ma az emberek igehirdetőket választanak, akiktől azt hallják, ami tetszik nekik. Válogatnak. És ezzel mindannyiunknak meg kell küzdenünk. És azt hiszem, hogy mind igehirdetőként, mind igeolvasóként radikálisan el kell köteleznünk magunkat újra az Ige mellett.

Az ige nem fastfood. Lelki táplálék, de nem finomság. Olykor víz és száraz kenyér. De nem ez a lényege. Olyan, mintha te a szerelmedtől csak a kedves és bátorító szavakat szeretnéd hallani, és közben nem érdekelne, ki is a kedvesed. Mint egy pár között a folyamatos beszélgetés ami a közöttük lévő kapcsolat fennmaradásának a lényege, úgy van az Igével és az imádsággal is.

És még egy. Arra jöttem rá, hogy olyan embereknek prédikálni, akik maguk nem olvassák és emiatt nem ismerik a Bibliát, olyan, mintha kínaiaknak magyarul prédikálnál. Az az igehallgató, aki egy prédikációban megszólítottá válik, elsődlegesen igeolvasó. És ő nem “üzenetet” és “lelki táplálékot” keres, azaz, nem azt, ami őt valamilyen érzésekkel tölti el, hanem elhiszi, hogy Isten minden szava szent és igaz, és nem a szám íze szerint beszél hozzám, azaz nem a mindenható vásárló vagyok, hanem érdeklődő és figyelmes gyermek az apját hallgatva.

Végül. Egyik legemlékezetesebb igehirdetésemből, amit talán 14-15 évesen hallottam, csak egy bibliai mondat maradt meg, az nem, hogy mit mondott a lelkész róla. De tudom, hogy az, amit akkor mondott, megtartott az Istenbe vetett hitben. Pál panaszkodva, szomorúan mondja: “Démász engem elhagyott e jelenvaló világhoz jobban ragaszkodván.” Én megértettem akkor, amit üzent, mert a föld, amiben a mag megfogan, az az én felelősségem.