Ilyen lehet meghalni

csak te egy ponton kiszállsz a hajóból, és a halálodat neked már nem kell feldolgozni, csak azoknak, akik a hajóban maradtak. Legszívesebben írásjelek, nagybetű és szóközök nélkül írnék, mert az fejezné ki leginkább, a szövegfolyamat, hogy ilyen az élet, hogy valahol elkezdődik, és folytonos, és valahol vegetért, és ott van egy pont. És a pont a halál.

Minden életesemény, aminek gyász a következménye, olyan, mint a halál. Amikor elszakadtam a szülőföldemtől, amikor elváltam és a holtomig vagy holtáig ott következett be, amikor eljössz valahonnan, ahová szoros érzelmek kötöttek. Ezekbe csak belehalni lehet, vagy hagyni meghalni és meggyászolni. Mindig ilyenkor egy élet vész el. Meghalt egy élet. És a legnehezebb elengedni azt a pontot, ahol ez még élt. Az utolsó mosolyt és az utolsó eleven emléket. Az utolsó ölelést, csókot, nevetést, az utolsó igehirdetést, az utolsó mozdulatot, ahogyan bezártad magad mögött az ajtót, amikor elköltöztél. Az utolsó könnyet, amit ezért ejtettél. A vágyakat, ami lehetett volna, ha nem lesz ennek vége. Nem csak egy múltat, hanem az akkori jelenben benne szunnyadó jövőt. Egy meg nem valósult életet.

Bárcsak meg sem ismertem volna. Bárcsak soha nem mentem volna oda. Bárcsak el sem kezdődött volna. A gyász fájdalmas mondatai, és ahogyan lassan bennünk meghal az az élet, ami valaha eleven volt, olyan mint egy semmihez sem hasonlítható üresség. A filippi levélben van egy rész a Krisztus-himnuszban, ahol azt olvassuk, hogy Jézus “önmagát megüresítve” emberré lett. A kenózis szó valami olyasmit jelent, hogy elveszítve azt az önmagát, aki addig volt. Aki a mennyben volt. Jézus élete a megüresedéssel kezdődött. Neki gyász volt a földre jönnie. Elhagynia mennyei otthonát, mennyei Atyját, és az idegenbe érkeznie, ahol nincsen hely számára. Az üresség a halál. És mégis ebből az ürességből lesz az élet, mert amikor minden kiürült, megnyíltam valami újra.

Utálom a veszteségeket. De olyan, mintha az életet csak nem-élni lehetne, vagy a veszteségeket elszenvedve élni közben, előtte, utána.

Haragszom. És a haragom felemeszti a testem, mert senkire nem haragszom, és ezért nincs kire kiöntenem. Nincs kire kivetítenem. Nincs okozója a szenvedésnek. Mert ez a fajta szenvedés maga az élet. Az élet része. Ez az, amit, ha nem akarjuk, is érzünk, ha elnyomjuk is, ha mosolyokba csomagoljuk, ott van. Mint egyfajta látens halál.

Nem lehetek, ha nem tudok meghalni. Nem lehetek, ha hagyom, hogy meghalt önmagamat mumifikálva azok, akik nem tudják megszenvedni a saját fájdalmukat, belém kapaszkodhassanak. Hogy még vagyok, csak nem itt. Még minden rendben. Majd újra leszel itt is. De nem. Én azt hiszem, hogy ezeket el kell engedni. A tudat, hogy a volt feleségem volt akkor is, amikor már nem volt velem, nem segített a valósággal szembenéznem. Mert ő ugyan van, de úgy, ahogyan volt, már nincsen. És ezért kell a gyász. És én sem vagyok, aki az övé voltam, aki vele voltam. Az egész olyanná lesz idővel, mintha csak egy régi filmben láttad volna, vagy valami regényben történt volna meg. Mintha nem is te lettél volna. Ilyen, amikor önmagad megüresíted.

Depresszió. De nem kell rá pirula. Sőt, igazán terápia sem, mert a pirula és a terápia a könnyek, és maga az élet, amit újra élni kezdek.

Végül majd újra megtalálom magam. De nem ma. Ma nem. De holnap, holnap talán igen.

Ezt a posztot itt befejeztem tegnap. De nem, így nem lehet befejezni sem egy posztot, sem egy életet. Ez így nincs rendben. Azt hiszem, ami idetartozik még, hogy nem hitted volna soha, de élni máshogyna is lehet, mint ahogyan éltél. És bár soha nem képzelted el előre, mert nem is készültél másra, de lehet élni a “halál után” is. Végül, mire ide jutottam, rájöttem, hogy ennek a posztnak ezt a címet is adhattam volna: ilyen lehet élni.