Ha majd ennek vége

Megpróbálom szavakba önteni, de ez tényleg csak egy próba. Vagy tíz éve szembesültem először azzal, hogy az akkor még 6-10 éves gyerekek napja úgy be volt táblázva, hogy ha felnőttek lettek volna, azt javasoltam volna nekik, hogy tanuljanak meg priorizálni. Ezek a gyerekek ma 16-20 évesek. Úgy nőttek fel, hogy folyamatosan pörögtek, a teljesítmények és a teljesítmények, és nálam már akkor elgurult a pirula, amikor először hallottam arról, hogy már az óvodába is felvételivel lehet bejutni. Évek óta mindenki mondja, hogy a gyerekek túlterheltek, és ezt nyilván a gyerekek nem tudják, mert nekik kitalált a világ egy életet, ami most normális. És a gyerekeknek nincsen gyerekkoruk, és ezt még csak nem is tudják. De kiknek az életet élik? Hát a miénket. Pont úgy néz ki az életük, mint a miénk. Csak az övék gyerekfoglalkogásokkal, a miénk meg felnőttekkel van tele.

Miről szól az az élet, amit most egy vírus megállít, és egy levegővételnyi időre fel tesz egy kérdést: ez szerinted élet? Mit tapasztaltam az elmúlt 10 évben? Egyetlen szóban össze tudom foglalni: teljesítménykényszer. Orvérzésig tolni a számokat, az eredményeket, és jobbat, és újabbat és nagyobbat, és menőbbet, és akkora a verseny, hogy ezzel az ember már nem bír haladni, és mindig van tovább, mert mindig van egy újabb, egy menőbb, egy érdekesebb, egy frissebb, egy épp aktuális, egy frissen megjelent, egy ez még belefer, és azzal vége. Azzal végem.

Egyet tudok, ha ennek vége, én nem akarom folytatni azt az életet, amit előtte éltem. Tudom, hogy az én életem nem egy minta. De mert emberek ezreinek az életével érintkeztem, látom, hogy az, ami ezt leírná, az elszaladt a ló vele, csak nem egy-egy emberrel, hanem úgy általában velünk. A tömeg, mennyiség, a számok és a minőség bűvöletében élünk évek óta. És mindenhol ott kell lenni, mert ha nem, holnap már olyan, mintha tegnap nem is léteztél volna.

Olyan lett az életünk mint egy instastory, ami egy napig létezik, majd holnap jön egy másik, de arra, hogy mi volt a story tegnap, mára már senki sem emlékszik.

Nem akarom online élni az életem. Már hat éve meggyűlöltem, mert úgy éreztem, éveket vett el tőlem. Hogy bár ezrek voltak az ismerőseim a neten, de amikor arra gondoltam, kit kereshetnék fel, nem tudtam a választ. És akkor rájöttem, hogy az online kapcsolat csak olyan, mint az, hogy valakinek megvan a telefonszáma 15 éve, de már 14 éve nem hívtad fel, és talán már soha nem is fogod. De ott van az ezer másik telefonszáma mellett. Az online nem élet, csak számok.

Most már az offline is eléggé offá vált. Már nem tudjuk, hogyan kell lenni, és nem valamit csinálni. Lenni, és nem résztvenni. Jelenlenni.

Élni szeretnék, ha ennek vége. És azt, hogy végre, amit ezer éve is szerettem volna, de soha nem volt rá időm, mert mindenhol ott kellett lenni, arra legyen. Legyen az akár a harag, akár a szerelem. De legyek. És jöjjek le arról a fiktív 24órás valósagláncolatról, ami holnap már senkit nem érdekel. Legyen valaki, akit igen. Legyen, aki igen. Legyen életem.