Boldogok, akik sírnak

mert ők megvígasztaltatnak.

A nyelvtani szerkezet azt fejezi ki, hogy a cselekvő, aki vígasztal, és aki megvígasztaltatik, “elszenvedője” a vígasztalásnak. Azaz, valaki tesz velem valamit. Az én cselekvésem a sírás, és a boldogság okozója a másik cselekvése, hogy megvígasztal, és én megvígasztalódom.

Szeretem a bibliai nyelvekben, hogy köszönhetően a bonyolult nyelvtani szerkezeteknek, olyan árnyaltságot is érzékelhetünk, ami a mai magyar nyelvben alig értelmezhető. A köznapi használatból például teljesen kiveszett az szenvedő szerkezet, és ezzel szerintem azt veszítettünk el, hogy felismerjük, mennyi minden forrása a másik cselekvésének rám gyakorolt hatása. Azt mondjuk, újjászületett, és ez alatt azt értjük, hogy valamit tett, de akár a bibliai értelemben vett újjszületésről van szó, akár a biológiai születésről, akár egy pszichológiai válság folytán bekövetkezett “újjászületésről”, mind olyan, ami megtörténik velünk, és utólagosan felismerjük, mi történt. Nem a cselekvő fél vagyunk, hanem egy cselekvő, vagy külső erő hatása fejt ki bennünk valamit, ami végeredményben rajtunk változtat.

Vannak életszakaszok, amelyeket el kell szenvedni, mert ez az egészséges. Amikor elszenvedünk valamit, mélyen megéljük a kiszolgáltatottságot, és azt, hogy nem a kezünkben van az irányítás. Ez nem feltétlenül az áldozattá-válás, bár kétségtelen, hogy minden esetben, amikor elszenvedünk valamit, amire nincs befolyásunk, áldozatok vagyunk. Ezért fontos megértenünk Jézus áldozatát.

Egy ilyen hívő skizoid állapot jellemzi a gondolkodásunkat, és miközben hisszük, hogy Jézus volt az áldozat, magunkkévá tesszük a populáris tanításokat, amelyek mind az önrendelkezést istenítik, és a legfőbb erény, hogy légy autonóm, és a legnagyobb bűn, hogy áldozat vagy. De az áldozat az élet fontos része. Ahol nincs áldozat(hozatal), mindenki csak magára számíthat. Az áldozat(hozatal) legszebb példája Jézus értünk hozott áldozata, ami lehetővé tette, hogy olyan helyünk legyen az Atyánál, ami enélkül nem lehetne. Jézus feláldozta az életét azokért, akiket szeretett.

Én tudom, hogy ez kényes téma. Nekem is van bőven rosszízű emlékem az olyan áldozatokról, akik feláldozták az életüket másokért. De ezek az emberek hangos mártírok, akik elvették jutalmukat azzal, hogy az általuk hozott áldozatok árcéduláját folyamatosan azok arcába nyomják, akikért ezeket az áldozatokat meghozták. Ezek nem áldozatok, hanem befektetők, akik behajtják idővel áldozatosságuk hasznát azokon, akikért “áldozatok” lettek. A jezusi áldozat nem ilyen, és mert vannak visszaélések, nem helyes hogy az élet egyik legfontosabb felismeréséről lemondjunk. Ha nem tudod önmagad “feláldozni”, nem lehet tiéd semmi, mert minden, ami örökkévaló érték, “önmagunk” feláldozásával jár. Jézus erre mondja, hogy amelyik mag nem hal meg, egymaga marad, de amelyik meghal, sok gyümölcsöt terem. Vagy máshogyan: aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt. Jézus feláldozta az életet azokért, akiket szeretett. Azokért, akiket az Atya neki adott. Minden (örök) életreszóló szolgálat ilyen áldozatot kíván. És ebben az értelemben te vagy az áldozat. Az nem megy, hogy Jézus elintézte, én meg vigyázok az autonómiámra.

Nyugi, nem azt mondom, hogy veled meg lehessen tenni mindent. Az áldozat, amiről beszélek olyan, mint amikor önként, mert megteheted, mert így döntesz, odaadod mindened, amid van. Lemondasz valamiről valaki más javára. Ezzel valaki mást gyarapítasz, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb leszel. Több. Mert csak az hozhat áldozatot, akinek van mit feláldoznia. Megérted, hogy milyen gazdag vagy, és mennyi mindennel megajándékozott Isten.

Oszd szét mindened, és kincsed lesz a mennyben. Az igazán gazdag az, aki másokat gazdaggá tesz, és közben az ő vagyona elfogy. Mert a vagyon áldás Istentől. Minden tőle van. És az áldozatom tanítja meg, hogy végül ne legyen más Istenem, csak egy.