Aki utánam akar jönni

Ahogyan a felnőtt élet sűrű és olykor koromsötét erdejében haladtam, láthatóvá vált számomra, hogy a hitnek a gyermekkorban, vagy a kamaszkorban, vagy az ifjúkorban megértett lényege nem segít elboldogulnom ebben a sűrű erdőben. A felnőtt élet leggyakrabban nem fekete, nem fehér, hanem sokszor egy mindent beborító füstszerű félhomály. Miközben lelkészként egyre világosabb volt, hogy a fiatalok útmutatást keresnek, nekem egyre világosabb lett, hogy tudnom kellene az utat.

Amikor gyerek voltam, apámmal sokat jártunk a közeli erdőkben. De mindig vele, és soha egyedül. Tőle halló és látótávolságra. Ráhagyatkoztam, és az eltévedéstől nem kellett félnem, legfeljebb, hogy elveszek, elkóborlok egy gombakolónia után kutatva. Később egyedül is mentem. Akkor már emlékeznem kellett az útra, amit megtettem, és onnan, ahová eljutottam, lehetőleg vissza is kellett tudnom jutni oda, ahonnan elindultam. Mindig van valmai izgatottság az emberben, amikor a belép egy erdőbe. Sokszor azzal bíztattam magam, és ez volt apám tanácsa is, hogy ha el is tévedek, ha máshogyan nem, induljak el egy irányba, és előbb-utóbb elérek a végére. Mert egyetlen erdő sem végtelen, és minden erdőnek van széle. Volt, hogy végső kétségbeesésemben ezt tettem.

A gyermeki hit és a felnőtt hit világa engem erre emlékeztet. A sűrű erdőben egyedül. Mindent, amit az erdőről tudok, apámtól tanultam. Hogy melyik fa milyen, melyik gomba ehető, és melyik nem, melyik növénynek mi a neve, és hogy hogyan boldoguljak egyedül is az erdőben.

Az ember igazán akkor kényszerül rá arra, hogy mindenre emlékezzen, amit valaha hanyag figyelemmel hallgatott, ha hirtelen szüksége lenne arra a tudásra, amit valaha megkapott. Egészen más úgy élni az életet, hogy Isten ott van, ahol vagyok, és vezet, és egészen más úgy, hogy Isten látja, hogy felnőttem, és bár lehet, hogy néha én úgy érzem, elhagyott, de csak annyi történt, hogy tudta, hogy már nélküle is elboldogulok.

A sűrű erdő az élet. És én azt hiszem, hogy mindannyiunk élete egy ilyen erdő, csak van, aki belemerészkedik, és van, aki nem. Az erdőben tájékozódni kell, és egyetlen dolog segít, a viszonylatok. A távolság érzékelése. Tudni, hogy honnan jöttem, és hogy vissza akarok-e menni oda, vagy megyek előre, és akkor a túloldalon találom majd magam. Szerintem Isten a felnőtt életben csak akkor van úgy velünk, mint a gyerekekkel, ha bajban vagyunk. És olyankor is, mint az irgalmas samaritánus, a példázatban, arra törekszik, hogy talpraállítson, meggyógyuljunk, hogy továbbra is egyedül boldoguljunk.

Szerintem Isten szolgálata, vagy Jézus követése azt jelenti, hogy úgy vagyunk jelen ebben a világban, ahogyan azt tőle tanultuk. Arra törekszünk, hogy alkalmazzuk, amit mutatott nekünk. Mindig vissza lehet menni hozzá, de ő már nem jön velünk.

Sok ember ezekre a felismerésére akkor jut el, amikor meghaltak a szülei. Pedig az, hogy Isten Atya, hordoz egy a földi viszonyokon túli üzenetet. Azt, hogy Isten mindig elérhető lesz. Az emberek meghalnak, egyszer te is meg fogsz majd halni. De addig itt a földön légy az, aki vagy, és ezzel töltsd be a rendeltetésed.