A segítő

Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.

Két éve észrevettem, hogy a velem egykorú átlagemberek élete mennyivel egyszerűbb, mint az enyém. Mennyivel kevesebb emberrel érintkeznek. Mennyivel kevesebb embert ismernek. És különösen, mennyivel kevesebb ember életét és problémáit ismerik. Hogy a legtöbb ember mások problémáit legfeljebb könyvekből ismeri, ha a saját problémáira választ keresve esetleg ilyen könyveket olvas. Hogy az emberek általában nem osztják meg egymással olyan módon az életüket, hogy abból egy összetettebb képet lehetne alkotni magukban a másikról. Sőt, felfedeztem azt is, hogy a embereket általában nem is igazán érdekli mások élete. Hogy nem fordítanak arra energiát és figyelmet, hogy mások életét megismerjék. Csak nagyvonalakban. Hol él, mit tanul, vagy dolgozik, van gyerek, asszony, férj, esetleg beteg, de az már túl sok és csak nagyon kirívó esetekben. Felfedeztem, hogy kb. annyit tudnak az emberek általában egymásról, amennyit a közösségi médiából is meg lehet tudni valakiről. És ezzel mindenki elégedett. Mindenkinek elég a maga terhe, nem? Nincs idő valaki mással foglalkozni.

És amikor minderre rájöttam, arra is ráébredtem, hogy valaha én is egy ilyen ember voltam. És hogy lehet, hogy valamennyire baj (mert amúgy igen), hogy az emberek ilyenek, de az is baj, amilyenné én lettem és az életem. Rajöttem, hogy lelkészségem kilencedik évébe lépve lassan eljutottam oda, hogy leegyszerűsödtem, és mára “csak egy segítő” lettem. Mindennek ára van. Több erőm, figyelmem, energiám nekem sincsen, mint egy átlag embernek. Nem vagyok szuperhős. Nincs szupererőm, csak erőm, és még csak nem is mondhatnám, hogy az erőm átlagfeletti lenne. Ha minden erőd arra fordítod, hogy segíts, végül kiégsz. És a kiégésben nem az a durva, hogy eljutsz az erőforrásaid határára, hanem az, hogy addigra már minden erőforrásod ebbe fektetted, ezért addigra már ez lett az életed. Addigra már nem volt életed.

Azóta azon gondolkodom, ahogyan lassan újra-tanulok hétköznapi életét élni, hogy mégis mi a francot gondoltam? Persze, segítő szindróma. Szépen csengő szó, de üres, mert ahhoz át kell esni valamin, hogy megértsd, mit jelent.

Prózai és mégis drámai. Miközben magas színten teszel eleget a keresztényi kötelességednek, fokozatosan kimerülsz, és elkezded elhanyagolni magadat. És magaddal együtt mindazokat, akik körülötted élnek, és akiknek nincs szükségük segítségre. Akiknek rád van szükségük, de nem azért, hogy segíts, vagy valamit adj, hanem csak hogy legyél. Barátra, szerelmes férfira, gondolkodóra, íróra, vicces emberre, akivel nevetni lehet, egy barátra, akivel sétálni lehet, és valakire, aki ha épp úgy van, hogy az élet nehéz, kicsit odateszi a vállát, és segít cipelni a terhét.

És rájöttem, mi a segítő drámája. Nem az, hogy végül az amúgy idegen embereken nem tudsz segíteni. Nem, ezek az emberek rövid, vagy hosszabb idő után úgyis nyomtalanul eltűntek, és olyanok mint a futó kalandok. Nem, ami drámai, az az, hogy ha valakinek egy hétköznapi szituációban emberien segíteni kellene, nem azért mert segítő vagy, hanem azért mert ember, nem megy, és az jut eszedbe, hogy már megint ki akarnak használni. Használni akarnak. Pedig ez nem igaz.

Nekem is van szükségem segítségre. De leginkább barátokra, és hogy tartoztak valakikhez. Egy szolgáltatássá vált az életem. Lábadozófélben vagyok már két éve. És örömöm, hogy sokat foglalkozom a lakással, megtanulom fontosnak látni, hogy olyasmit teszek, ami “senkinek” nem segít, csak nekem. Elolvasok egy könyvet, mert érdekel. Foglalkozom az életemmel. És írok újra, mert szeretek, és azt, amit szeretnék, és nem azt, amit a követők szeretnének.

Próbálok én is úgy élni, mint általában az emberek. Egy kicsit olyan, mint leszokni egy káros szenvedélyről. Vagyis az talán ilyen lehet.

Helló, Szabi vagyok, és egy hete tiszta.