Én és az én házam népe

A nagyszüleimnek volt egy nagy és öreg Károli Bibliája, amiben az utolsó lapokon a családtagok neve és születési dátuma volt feljegyezve. A Bibliát az ezernyolcszázas években adták ki. Amellett hogy ez a Biblia rendszeresen előkerült, és minden vasárnap templomba mentek a nagyszüleim, és én is velük mentem először, nagyanyámnak voltak füzetekbe kézzel írt imádságai és énekei. Nem akarom idealizálni azt a világot, de szembetűnően más volt, mint az, amit az elmúlt 10 évben különböző helyeken az egyházból tapasztaltam. A szülőfalum egy tradicionális református közösség volt.

Az elvárosiasodás és a régi hagyományok elveszítese azt eredményezi, hogy egyre kevesebb olyan ember van, akinek családi öröksége a hit, sőt, bizonyos körökben ezt még le is sajnáljuk, hogy “csak családi örökség”. Az örökséget, persze, felnőttként át kell dolgozni, de van. Mielőtt a teológiára mentem volna, mindent tudtam, ami egy átlag egyháztagtól elvárható.

Az emberek fejében zavaros elképzelések vannak arról, hogy miről szól a hit és mi a gyülekezet. Ezek az elképzelések olykor hajmeresztőek. Egyre inkább azt látom, hogy úgy kellene hozzáállnunk a környező világhoz, mint egy olyan világhoz, aminek nem keresztény a kultúrája. Vannak egyházi szigetek, ahol sok hívő van együtt, de ezek egyre inkább olynak, mint egy-egy szórványvidék közepén lévő szórványközpont. Vissza lehet ide húzódni, és lassan minden területet feladni, de lehet máshogyan is, úgy, hogy tudomásul vesszük, hogy ez egy “missziói” helyzet.

A misszió nehéz szó. Én azt látom, hogy ezt a szót kisajátította magának a pietizmus, és a legtöbben, bár nem tudják, egyfajta kegyességi mód terjesztését értik alatta. Illetve az egyházban lévők “meg”térítését, vagy ha más felekezetről van szó, “át”térítését.

De én ezt inkább úgy látom, ahogyan egy-egy nép megtérése történt, és itt nem a tűzzel-vassal módszere gondolok, hanem arra, ahogyan szerzetesek elmentek oda, ahol terjesztették a hitet, és miközben ott éltek, tanítottak. Vagy amit a reformátorok tettek.

Mi arra vagyunk berendezkedve, hogy egyrészt erősítsük a hívők meglévő hitét, másrészt hogy azok igényeit tartsuk szemelőtt, akik a híveink. De az, amire szükség lenne, az, hogy kilépjünk ebből a gettóhelyzetből, de erre senki sem tanított meg minket.