A maga módján vallásos
Azaz, önmagát vallásosnak tekinti a maga értelmezése szerint. Többnyire nem találkozunk ezekkel az emberekkel, de nagyon népes tábort alkotnak. Nem is róluk szeretnék írni, hanem arról, hogy azt fedeztem fel, hogy tulajdonképpen a templomokban ülő emberek is a “maguk módján” vallásosak, és ez egyre inkább így van, ahogyan a fiatalabbak felé haladunk, tehát a társadalom, ha vallásos is, egyre inkább a maga módján.
Mit jelent az, hogy a “maga módján”? Az a párhuzam jut eszembe, hogy valakiről úgy tűnik, nem szeret, és azt mondom magamnak, hogy “a maga módján” szeret. Furcsa ugyan, amit ő “szeretetnek” hisz, de neki ez a szeretet. A maga módjánnal az a baj, hogy végletesen individualista. Ha a saját megítélése szerint ő hisz, semmilyen más mérték szerint nem ítélhető ez meg, de miből meríti ezt a véleményt? Ez többnyire azt jelenti, hogy “hiszem, hogy van Isten”. Aztán, hogy amúgy “ az Isten” mit is takar, az szintén magammódján jelentéssel bír.
Mások abba a kategóriába esnek, hogy hiszek Istenben, de “az egyház nekem nem tetszik”. Aztán itt az is kiderül, hogy nem csak Istenről vannak sajátos elképzelései, hanem “az egyházról” is. Mi az egyház? Az, ami szerinte az egyház. Tehát, a maga módján hisz, a maga módján elképzelt Istenben, és a maga módján elutasító a maga módján elképzelt egyházzal szemben. Ezeknek az embereknek többnyire gyerek és fiatalkorukból származnak a tapasztalataik, amelyek szerintem alaptalanok. A nem szeretem a spenótot, vagy a nem akarok iskolába menni kategória, pedig egy felnőttől elvárható, hogy utánajárjon annak, miben és miért hisz, és mit miért utasít el, azaz, hogy megalapozott legyen a hite vagy a hitetlensége, vagy ennek valamilyen keveréke, mint az Isten igen, egyház nem álláspontnál.
Na, de nézzük a “vallásos” embereket. Szerintem a korszellem okozza, hogy a ma embere a maga módján nem vallásos, vagy a maga módján vallásos, de nem vesz részt a közösségi vallásgyakorlásban, vagy a maga módján vallásos és részt vesz a közösség életében. Ez az utóbbi egyre fogyatkozó réteg, és ezzel minden lelkész szembesül már évek óta, és a lelkészek magukat, a lelkészek egymást, és olykor a még meglevő hívek is a lelkészeket teszik felelőssé ezért. De az a helyzet, hogy a korszellem, ami diktálja, hogy hogyan gondolkodjunk, vagy higgyünk vagy ne, abban erősít, hogy senki és semmi nem mondhatja meg, miben higgyek és miben ne, csak én magam. Így a maga módján hisz, vagy nem hisz az ember. Úgyhogy én azt gondolom, hogy a közösségi vallásgyakorlás “ki megy a divatból”.
Egy régi teológiai évfolyamtársam online igehirdetését hallgattam, és találóan mutatott rá arra, az üres templomban prédikálva, hogy egyre üresebb templomban prédikál egyébként is évek óta. Velem is volt már olyan, hogy egy istentiszteletre senki nem jött. Hogy egy bibliaóra érdeklődés hiányában elmaradt. Ezek a tapasztalatok meg tudnak ölni egy lelkészt. És ezekből egyre több van, több lesz.
Mi a jövő? Egy amerikai lelkész könyvében olvastam, majd más nyugati gyülekezetalapító lelkészeknél is azt a gondolatot, hogy a ma emberének szabadulásra van szüksége abból a rabságból, vagy bálványimádásból, amit a fogyasztói társadalom szemléletmódjának (vagy ha úgy tetszik, valláspótlékának) nevezhetünk. Ide tényleg megtérés kell. Olyan, ami felébreszt a fogyasztás szemléletéből, és ráébreszt, hogy van több, mint az újabb és újabb szolgáltatások és termékek. És az egyház és a hit hagyományosan erről a többről és másról szól. Az emberek nem hisznek csak a “maguk módján” vagy sehogyan. Mert fogyasztani akárhogyan és akármikor lehet, és akár egyedül is, ha nincs kivel, a határ csak az idő és a pénz. De a hit és az egyház több és más, mert ide nem a pénzed kell, ide az életed kell. És az az Isten keres, akinek ha odaadod az életed, megnyersz mindent, és akkor nem csak egy fogyasztó leszel a gépezetben, hanem Isten képmása, ember.
De addig marad ez a helyzet. És lehet, hogy mi meg az üres templomnak prédikálva, vagy sehogyan sem, mi magunk közelebb húzódunk Istenhez és egymáshoz. Megtérünk mi magunk a magunk módján való életből.
