A belső béke

Elég-e a “belső” béke, és egyáltalán lehetséges-e a belső béke a külső béke nélkül? Vajon valóban minden a hozzáállásunkon múlik? Sokszor a “belső béke” alatt a világhoz fűződő közömbösséget és az emberekhez való flegma hozzáállást értjük.

Máskor a kétségbeesés és a szükséges kontroll hiánya miatt egyfajta önkontrollként jelenik meg, hogy ha nem tehetsz semmit a környezeted változásáért, változtass magadon. Ez a hozzáállás életmentő egy olyan helyzetben, amiben valóban nincs más választásunk, de egy életet erre a hozzáállásra nem érdemes építeni.

A végletesen induvidualista világnézet, amiben benne élünk minden esetben az egyénre helyezi a hangsúlyt, és tulajdonképpen ezzel minden terhet is. Az egyéni fejlődés, az egyéni érettség, az egyéni erőforrások, az egyéni teljesítmény, mind azt az üzenetet hordozza, hogy “önmagad megvalósítása” a lényeg. De ez egy saját farkába harapó kígyó, és az egyén végtelenül magányossá válik. Társas magány a közösségünk.

A “belső” fontos, de a belsőt egy “külső” tartalmazza. Egy keleti filozófia, vagy a miszticizmus üzenete, vagy bizonyos pszichológiai irányzatok hangsúlyozhatják hogy minden bennünk dől el, de ez egy olyan nézőpont, ami magunkra hagy a dolgainkkal.

Tegnap azon gondolkodtam, hogy a mai divatos istenkép olyan, mint aki nagyszerű tanácsokat ad, hogyan élj túl, de tulajdonképpen ezt az Istent nem érdeklik a bukásaid, nem érdekli, hogy felálsz-e a padlóról, élsz-e vagy meghalsz. Ez az Isten mindenben feltétel nélkül támogat. És arra jöttem rá, hogy egy ilyen Isten nem szeret. Nem szeret engem, sem a világot amiben élek. Egy ilyen Isten magára hagyja a világot, és azzal van elfoglalva, hogy megvalósítása magát, hogy Isten legyen. Eszembe jutott egy kép. Mind láttunk már kicsi gyerekeket nevelő szülőket, és szerintem ez mutatja meg legjobban, mit tesz egy szülő. A nagyobb gyerekeket sokkal bonyolultabb nevelni, pedig ugyanez a lényeg, csak már sokkal nehezebb kivitelezni. Mi a lényeg? A szülő szemmel tartja a gyereket, és vigyáz rá, hogy ne tegyen kárt magában, ha beteg, meggyógyuljon, és lehetőleg elsajátítsa azokat a dolgokat, amelyek miatt működni fog a kis élete, jelen van az életében, és segít neki kibontakoztatni olyan képességeket, mint például a beszéd képessége. Ezt a szülő rövid távú haszon nélkül teszi, és ha ebben van is haszon, legfeljebb a gyerek léte, akire büszkék lehetünk, mert kimondta, hogy apa, vagy a bilibe kakált. Ha van benne hosszútávú haszon, akkor legfeljebb 20-30-40 év múlva térül meg. De addigra az már mindegy lesz. A szülő a gyerekéért azért teszi meg mindezt, mert az övé, és fontos neki.

A modern istenkép egy érdektelen, flegma Istené, aki feltétel nélkül szeret, és mindenben támogat, és ez azt jelenti, hogy ha bajba kerültél, legfeljebb annyit mond, ugye megmondtam? Majd legközelebb ügyesebb leszel.

Végül azt gondolom, hogy amikor az igazságtalanul “büntető Istennek” nevezett isteni tulajdonság-csomagot kidobtuk a hitünkből, egy flegma és érdektelen dumáló Istent kaptunk, aki nem tesz semmit értünk, de legalább “feltétel nélkül szeret” és felőle azt csinálunk, amit akarunk.

Isten szerintem nem ilyen, és amikor “büntet” valójában nevel. És ha a modern istenünk már nem “büntet”, nem is nevel, de mindenben támogat, nem csoda, hogy neveletlen, szocializálatlan és valójában kétségbeesett gyerekekké lettünk. Mint akiket magára hagyott az apja.

Megtérhetnénk, és megnézhetnénk, vajon kicsoda valójában Isten.